Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tóth Tihamér: A szentmise szertartásai

2017.04.10

"Krisztusban Kedves Testvéreim!

Vészes vihar lepett meg útjában egy tengeri hajót. Az orkántól fehérre korbácsolt, tajtékzó hullámok mint játéklabdát dobálták a hajó nyöszörgő, ropogó testét... a kétségbeesett utasok lelki szeme előtt már-már megnyílt a mérhetetlen óceánnak mindent elnyelő sírja... amikor, a végső tanácstalanság pillanatában, az egyik utasnak megrendítő gondolata támadt. Fölkapta egyéves kis csecsemőjét, magasra emelte és a tomboló vihar süvöltését túlharsogva kiáltotta az ég felé: Atyánk, minket méltán büntetsz, mi mindent megérdemlünk! De nézd ezt az ártatlan kisdedet, ennek kedvéért légy hozzánk irgalmas!...
Testvéreim! Ahol csak katolikus templom emelkedik a világon, ahol csak bemutatják a szentmisét a földön, napról-napra megismétlődik ez a jelenet – ezerszerte fenségesebb módon. Körülállják a misés oltárt az élet kegyetlen viharától megtépett emberek: csapásokban megtörtek, kísértéssel küszködők, bűnök súlyát görnyedten hordozók... De eljön az Úrfelmutatás megrázóan fönséges pillanata, magasra emeljük a köztünk újra testet öltött Istenfiát és könyörögve kiáltjuk az ég felé: Atyánk, minket méltán büntetsz, mi nem érdemlünk kegyelmet. De nézd a te egyetlen, ártatlan, szent Fiadat, – az ő kedvéért légy hozzánk irgalmas!...
Tulajdonképp ez a pillanat az egész mise; ami előtte van és utána, az csak keret, amelybe az Egyház ezt a mennyei gyémántot foglalta. Minden vagy erre készít elő, vagy ezt folytatja és fejezi be. Az egész mise s annak minden szertartása ezért a pillanatért van: az átváltozásért. Minden oltár ezért van. Minden templom ezért van. Minden pap ezért van. Az egész katolikus Egyház ezért van. Ezért a fönséges pillanatért, amelyre egyre fokozódó vágyakozással, egyre melegebb imákkal készültünk a szentmise eddigi, első felében. (...)
Most jutottunk el ehhez a megrendítő pillanathoz, a mise közepéhez, lényegéhez, szikrázó gyémántkincséhez: az átváltozáshoz.
I. Az átváltozás.
Nézzünk tehát az oltárra ebben a fönséges pillanatban.
A) Az első körülmény, ami ebben a megrendítően magasztos jelenetben megfog bennünket, az a lélegzet-visszafojtó, néma csend, ami hatalmába veszi az egész templomot.
a) Megszűnik minden nesz, elhal minden szó. Nem szól az orgona, elnémul az ének és mikor a miséző pap a kicsinyke csengő ezüstös csilingelése között a hívek meghajtott feje fölé magasba emeli a közénk lejött Krisztust, úgy tetszik, mintha a nagy csendben angyalszárnyak suhogása hallatszanék, angyalok éneke szólna, mintha az örökkévalóság lehajolt volna az időbe és az időt fölemelné az örökkévalóságba. Soha inkább, mint most, nem érezzük, mennyire igaza van Szent Bonaventurának, mikor mondja: «Úgy telve van a szentmise titkokkal, mint a tenger vízcseppel, a levegő porszemmel, a mennybolt csillaggal, az ég angyalokkal». Igen: ennek a meghatóan néma csendnek imája illik legjobban ahhoz a szóval ki nem fejezhető eseményhez, ami e pillanatban végbement köztünk.
b) A néma csend imája!... HÁT HOGYAN?! LEHET CSENDBEN ÉS SZÓTLANUL IS IMÁDKOZNI?!
DE MENNYIRE! Sőt a legmeghatóbb pillanatokban csakis így lehet. Amíg ki tudjuk fejezni, el tudjuk mondani érzelmeinket, addig nem a legtüzesebbek azok. Hanem igenis, amikor már elfogy ajkunkon a szó... Így állunk, néma csendben, egy fenséges dóm előtt, egy harmatos hajnalon, egy hófödte hegycsúcson... És minél fönségesebb eseménynek vagyunk tanúi, annál inkább a csend csodálkozása illik hozzánk. Egyházunk az Oltáriszentséget egyenesen «csodálatos szentség»-nek («sacramentum mirabile») nevezi. Nos, csodálkozzunk előtte és be ne teljünk a csodálkozással! Milyen különös, mennyire sajátságos ez a néma csend a misének legfönségesebb pillanatában! Nem azt várná-e az ember, hogy az Egyház most tör ki a leghangosabb diadalénekben? Hiszen liturgiánk annyira szeret énekelni! Honnan hát éppen most az a teljes csend? Igen, értjük. Most olyasmi történik, amire nincs emberi szó, nincs emberi hang, nincs emberi ének: ehhez csak egy emberi gesztus illik – a néma csodálkozás.
Mindössze a csengő félénk szava hallatszik. Sejtelmes csilingeléssel szólal meg, mintha mondaná: Emberek, el ne felejtsétek, mire kötelez titeket Krisztusnak most misztikusan megújuló halála. Kötelez az aszketikus halálnak egy bizonyos nemére, a régi ember meghalására, amiről Szent Pál oly szépen beszél: «Nem tudjátok, hogy mind, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusban, az ő halálában keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust, éppúgy mi is éljünk új életet». (Róm. 6,3. 4.)
Ez a Krisztussal való eltemetkezésünk sehol igazabban meg nem történhetik, mint a szentmisében. Misére menni annyi, mint Krisztussal a Kálváriára menni, ott Krisztussal meghalni s a régi embert Krisztus sírjába eltemetni. Az átváltozás csendes pillanatában tehát mindnyájan meghalunk, de nem azért, hogy halva maradjunk, hanem hogy új életre keljünk. «Mi tudjuk, hogy a halálból átvitettünk az életre» (1Jn 3,14.), még pedig új, természetfölötti, isteni életbe. Amint nincs mise átváltozás nélkül, úgy nincs igazi keresztény élet sem a régi, merőben természetes embernek átváltozása nélkül: amott a törékeny ostyából lesz Krisztus teste, itt meg a régi, törékeny emberből Krisztus eleven képmása.
B) Ha pedig mindezt végiggondoljuk, már magunktól is fogjuk tudni, mit kell tennünk az Úrfelmutatás alatt.
Hajtsuk meg a térdünket és hajtsuk meg a lelkünket.
a) Hajtsuk meg a térdünket. Az Oltáriszentség előtt csak egy mozdulatot ismer az Egyház, csak egy gesztust: ez a térdelés. De hát ez érthető is! Ilyen szédületes titkot nem lehet állva elviselni, ez földre nyom, ez térdelni késztet. Pár rövidke szó az ostya fölött, és abban a pillanatában az az igénytelen kis ostya nagyobb kincset tartalmaz, mint a föld minden kincse, mint a világegyetem minden értéke és pompája. Ha volna olyan szemünk, melyet nem köt az anyag törvénye, ha látni tudnánk túlvilági nézéssel, szent megilletődéssel vennők észre, hogy az átváltozás néma pillanatában mint suhan az Ostya köré angyalok fényes légiója és mint imádja szent megrettenéssel és elcsodálkozással ily határtalan lealázkodásra vállalkozó Urát és Királyát. Megindul az egész mennyország, – és akkor mi, emberek, maradhatunk-e hidegen, mozdulatlanul? Ha az ember maga nem tapasztalná, elhinni sem tudná, hogy vannak, akik még ebben a megrendítő pillanatban is érzéketlenül, mint a fatuskó, állva maradnak, mert féltik a szépen vasalt nadrágjukat.
Testvérek, hajtsuk meg a térdünket!
b) De még inkább a lelkünket!
Megrázóan fönséges pillanat az, amikor az atya megjelenik gyermekei között, a fej a test tagjai között. Annak a misztikus élő szervezetnek, amit Egyháznak nevezünk, Krisztus a feje és mi vagyunk a tagjai. Hétköznap szétszórtan élnek a tagok, ki itt, ki ott, mindenki a maga földi hivatásában. De most, a vasárnapi szentmisére, egybegyűlünk mindnyájan, – csak a száraz ágak maradnak távol, azok, akik kikapcsolták magukat az isteni Szív éltető vers keringéséből. A többiek itt vannak mind. Eljöttünk, hogy üdvözöljük fejünket, aki ezekben a szent percekben foghatóan, érzékelhetően, a maga szent valóságában jelen van köztünk.
Eljöttél, Krisztus, hozzánk, és mi eljöttünk, Krisztus, hozzád! Mennyi mindenféle helyről jöttünk! (...) De mind testvérek vagyunk, tagok, egy testnek tagjai, amelynek feje Krisztus, aki most, ebben a pillanatban közénk érkezett... És mialatt a világon népek acsarkodnak egymás ellen, országok és társadalmi osztályok hirdetnek harcot egymás ellen, azalatt itt, az Oltáriszentség szent titka előtt, gazdag és szegény, tudós és tanulatlan, szellemi és testi munkás, fehér és fekete bőrű mint testvér találkozik és szóról-szóra valóra válik a zsoltár szava: «Íme mily jó és gyönyörűséges, ha együtt laknak a testvérek!» (Zsolt. 132,1)
II. Az átváltozás után áldozásig.
A) (...) Milyen nagyszerű megnyilvánulása a testvériségnek, hogy mi segíteni tudunk még elköltözötteinken is! De mily fölemelő tanúságtétel a mi szent Egyházunk édesanyai szíve mellett is, hogy minden pappal minden misében imádkozó hatt valamennyi meghalt gyermekéért! A szentmise szavai ugyanis így hangzanak e helyen: «Emlékezzél meg, Urunk, N. N. szolgáidról és szolgálóidról, kik előttünk mentek hozzád a hit jelével és a béke álmát alusszák. Ezeknek, Urunk, és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg, kérünk, az enyhülés, világosság és béke helyét». (...)
B) Másik megható imádsága ennek a miserésznek a «Miatyánk». Itt fekszik előttünk az oltáron az önmagát feláldozó Krisztus, és ide, a szentmisének ebbe a fontos részébe helyezte az Egyház az Úr imádságát. De milyen érdekes sorokkal vezeti be annak imádkozását! «Praeceptis salutaribus moniti...», «Üdvös parancsolatok késztetésére és isteni tanítással kioktatva merjük imádkozni: Miatyánk... »
Milyen gyermeki tisztelet jut kifejezésre e szavakban az Úr imájával szemben! Így is illik. Hiszen ez az egyetlen imaszöveg, amit magától Krisztustól kaptunk. Az Egyház a legelső napjaitól kezdve mint féltett kincset őrizte ennek az imának szövegét és óvta minden megszentségtelenítéstől. Csak saját híveinek tanította meg, a pogányok elől elrejtette, le nem írta, és a keresztényjelöltekkel is csak a keresztség előtt közölte.
Így most már értjük ezt az érdekes bevezetést: «Üdvös parancsolatok késztetésére...» Szinte mentegetődzik az Egyház: Mi, szegény emberek, tulajdonképpen nem is mernők elmondani ezt a bizalmas imát. Hogy Istent, az ég és föld hatalmas Urát, Atyánknak szólítsuk... De határozott krisztusi parancsra megtesszük. Pár pillanat múlva közösen magunkhoz vesszük Urunk szent testét; most tehát elmondjuk a közös étkezés előtt a közös asztali imát, a Miatyánkot.
C) Most jön egy érdekes szertartás; annyira jellegzetes, hogy régen erről nevezték el az egész misét: kenyértörés. Régen itt törték apró részekre az áldozati kenyeret, hogy elvihessék betegeknek is, börtönbe is és a hívek áldozás sara is szolgáljon. A mai szertartás szerint két félre töri a miséző az Ostyát, majd az egyikből egy kis darabot ismét letör és azt belebocsátja a kehelybe, a szent vérbe, és ezt mondja: «Az Úr békéje legyen mindig veletek! »
Béke, béke! Nem kérésibe a mai ember is olyan szomjas lélekkel a békét, mint az ellenségei elől menekvő Dante kereste, mikor bezörgetett a firenzei kolostor ajtaján? «Mit keresel?» – kérdi tőle a kapus testvér. «A békét» – feleli a hányatott költő. Igen, a békét.
És, íme, most az oltáron előttünk fekszik Valaki, aki ezt mondotta magáról: «Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek; nem miként a világ adja, adom én nektek». (Jn. 14,27) Keserű lélekkel, megterhelten, az életbe belefáradva sóhajtozunk; de íme, előttünk fekszik, aki így szólott hozzánk: «Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik elfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én felüdítlek titeket» (Mt 11,28), «és nyugalmat találtok lelketeknek». (U, o. 29) Igen, nyugalmat és békességet. «Dona nobis pacem», «adj nekünk, Uram, békességet».
III. Az áldozástól végig.
A) A miséző pap most fölébe hajlik Krisztus szent testének, végső előkészület gyanánt az áldozás előtt még három imádságot mond, és azután mély tisztelettel magához veszi az Urat, majd kiosztja a keresztény híveknek is.
a) Az őskeresztény időkben aki jelen volt a szentmisén, egyben áldozott is. Ki is mert volna Krisztus testének erősítése nélkül maradni, mikor nem tudta, hogy nem kell-e aznap szembenéznie az üldözéssel, nem kell-e aznap vértanúhalált halnia? (...)
b) Hála Istennek, napjainkban megint kezd visszatérni az őskeresztények gyakori áldozása! Mikor a miséző pap megáldozott, halk neszezés és mozgás támad a hívek között. Eddig néma csendben imádkozott mindenki, most egyszerre mozgolódás észlelhető: szent menet indul el az áldoztató rács felé.
Megindító nézni ezt a menetet. Kicsinyek és nagyok, férfiak és nők, szegények és gazdagok, tanultak és tudatlanok, mennek... mennek... meghajtott fővel, kimért lépéssel. Ahány megy, annyi eleven tabernaculum, annyi élő oltárszekrény. Tiszta, fehér, bűnnélküli, tündöklőén fényes oltárszekrények indulnak befogadni magukba az Oltáriszentséget. Letérdelnek, és fölemelik arcukat az áldoztató pap felé. De micsoda arcok! Micsoda tekintetek! Ilyen sugárzó szemet, ilyen átszellemült nézést, ilyen boldogságban úszó arcot nem lát sehol soha máskor a föld: az apostolok arca fénylett így a Tábor hegyén. Olyanok mint a virág, mikor kelyhét bontja az első hajnali napsugárra. Olyanok, mint a hegycsúcs, mikor ég rajtuk az alpesi nap lángja. Olyanok, mint az esthajnali csillag szelíd fénye. Olyanok, mint... de mit hozzak újabb hasonlatokat?... olyanok mint az Istenére talált ember, mikor Isten arca újra felfénylik az emberi arcon.
B) Áldozás után a miséző rövid hálaadó imát mond, majd a hívek felé fordulva, elbocsátja őket ezekkel a szavakkal: Ite, missa est! Menjetek, vége van a misének!
a) Egészen feltűnő, hogy a liturgia az áldozás után milyen kevés időt enged a papnak a szóbeli hálaadásra.
Mindössze pár pillanatra merülhet magába, majd elrendezi a kelyhet és néhány soros hálaimát mond. Mit akar hirdetni ezzel az Egyház? Azt, hogy Isten az áldozás után nem a szóbeli hálát várja elsősorban, hanem a tett háláját, az életre váltott hálát. Eltávozunk a miséről, – de még nincs befejezve minden. Sőt az elhatározások után most jön a tett! Mit érne neked a vasárnap, ha nem sikerülne annak erejével átgyúrnod és vasárnappá tenned a hétköznapot is? Mit érne a vasárnapi istentiszteleted, ha nem sikerülne istentiszteletté tenni hétköznapjaidat, életedet? Mit érne megtisztulnod, ha nem akarnál tiszta is maradni? Az «Ite, missa est» tehát nemcsak azt jelenti, menjetek, itt az elbocsátás ideje, vége van a misének; hanem jelenti azt is, hogy: menjetek, most kezdődik a ti missziótok, hivatástok! Az istentisztelet befejezése nem jelenti az áldozat befejezését, sőt: most kell kezdenetek áldozattá tenni a templomon kívüli életeteket! A miséből életet kell fakasztanunk, hogy a vasárnapi és hétköznapi kereszténységből, a misét hallgató és munkáját végző keresztényből olyan szerves egység jöjjön létre, ahogyan testünk és lelkünk egy embert alkot.
b) A legszebb hálaadásunk tehát a győzedelmes kérésztény élet!
Ite, missa est! Menjetek! Hová menjetek? Ki az utcára, haza, a családba, a gondok, küszködések közé, de már nem azzal a lélekkel, amellyel jöttetek. Egy félórára elfelejtettétek ezt a csúf, törtető, lapos világot. Hittestvéreitekkel együtt Krisztus halálát ünnepeltétek, Krisztust vettétek, hát: legyetek kitartóbbak a rátok váró munkában s jobban szeressétek egymást. Ite, missa est! Menjetek, vége van a templomi liturgiának. De kezdődik számotokra egy új: az élet liturgiája. Kezdődik a mise gyümölcseinek átültetése a mindennapi élet rögös, gödrös, köves talajába.
Menjetek és a mise erejével újítsátok meg az életet, szenteljétek meg a hétköznapokat!
Menjetek, a misének vége van itt, de csak most kezdődik a ti misétek kunt. A templomban megtöltekeztetek a szentmise erősítő áldásaival, most aztán szórjátok szét azokat ebbe a szomorú életbe. Arcotokról világítson az eleven mosoly, szívetekben lángoljon a megszánó szeretet. Vége van a misének? Nem, nincs vége mindaddig, amíg van egy fájdalmas emberi arc, amíg van egy könnyező emberi szem, amíg van egy gondoktól ráncolt emberi homlok, amíg van egy kínoktól gyötört emberi lélek. A misében a pap konszekrálta az ostyát, vagyis Krisztus testévé változtatta; ti pedig a mise után konszekráljátok a világot: változtassátok át azt a véres verítékben vonagló, kétségbeesett emberiséget az Isten szeretetében égő, bizakodó emberiséggé.

Mikor pedig most a magyarázatban a szentmise szertartásainak végéhez értünk, talán sokan azok közül, akik hallották a három legutóbbi beszédemet, úgy jártak, mint az az ember, aki sokáig nézte a templom festett üvegablakait,– de mindig csak kívülről. Egyszer aztán bekerült a templomba és nem tudott hová lenni a csodálkozástól, hogy milyen soha nem sejtett szépségek vannak azokon az ablakokon, amiket ő már régen ismert, de csak kívülről.
A szentmisét mi is régen ismerjük. Kis korunk óta tisztelettel járunk el arra. De mennyivel más, mennyivel mélyebb és áldásosabb módon tudunk azon részt venni, ha ismerjük azoknak a szent szertartásoknak jelentését, amikből fölépül a szentmise liturgiája!
Ó, aki ezt ismeri, annak minden szentmise nagyszerű lelki élmény lesz és értékes kegyelmek forrása!
Az nem fog oly értetlenül és lélek nélkül állani az oltár előtt, mint az a «dummer Tor» Parsifal a Gralsburgban; az nem üres lélekkel megy ki a miséről, hanem lelki kincsekkel megrakodva, mert számára valóban azzá lett a szentmise, aminek lennie kellene: Krisztus halálából az ember újjászületése. Így aztán már meg tudjuk érteni, hogy a missziósa területeken az újonnan megtértek néha napokat utaznak, csakhogy egy hithirdető miséjére elérkezzenek és részt vehessenek Krisztus vérnélküli áldozatán; de nem tudjuk megérteni azokat az itthoni keresztényeket, akik lustaságból és kényelemszeretetből elhanyagolják még vasárnapi szentmiséjüket is, pedig a templom ott van három lépésre a lakásuktól.
Vajon mondhatja-e magát kereszténynek az az ország, amelyben vasárnap zsúfolva vannak mozik, színházak, stadionok és kiránduló helyek, de ugyanakkor sok temploma bán még bőven volna hely misehallgatók számára?
Vajon mondhatja-e magát kereszténynek az a nép, amelyiknek, lármás utcáin ugyan még szólnak a misére hívó vasárnapi harangok és ünnepélyesen zúgják, akárcsak a betlehemi angyalok: «Nagy örömet hirdetek nektek, mely lészen az egész népnek» (Lk. 2,10.), – de sokan már nem értik meg a harangok szavát?
Testvéreim! A misés oltár az a sziklakő, amelyen az egész Egyház épül. A szentmise a központja, vérkeringése, lüktető szíve az egész kereszténységnek. Törüld el a szentmisét: és vérszegény sápadtság ül ki az Egyház arcán. Törüld el a szentmisét: és az élő hívek, a küzdő Egyház, elveszíti a kegyelmek áradó központját; a tisztító hely lakói, a szenvedő Egyház, elveszíti az irgalom legbővebb forrását; a mennynek lakói, a győzedelmes Egyház, nem lesz többé részesévé a legszentebb látványnak.
Míg viszont ha van misénk?... Továbbra is keserű kínlódás marad ugyan körülöttünk a földi élet... szenvedés és gonoszság tajtékzó habjai fenyegetnek továbbra is elnyeléssel... de győztesen megmaradunk a habok fölött mindaddig, amíg áll házaink között az Isten háza, áll az Isten házában a szentmise oltára, és körülállja a misés oltárt az Isten népe, amely megrendült lélekkel kiáltja Úrfelmutatáskor az Isten felé: Atyánk, minket méltán büntetsz, mi nem érdemlünk kegyelmet! De nézd a te egyetlen, ártatlan, szent Fiadat, – az ő kedvéért légy hozzánk irgalmas! Ámen."

(Tóth Tihamér: A szentmise szertartásai 3., in: www.eucharisztikuskongresszus.hu)